Én másként szeretlek téged, bocsájtsd ezt meg nekem.
Szívem érzi, mondanom kellene ezt neked, de nem teszem!
Félek, hogy nem lelkeddel hallanád ezt meg tőlem.

Nem tudnád, hogy nem bántanálak meg.
Te másként szeretsz engem, megbocsájtom ezt neked.
Szívem érzi, nem tudod ezt még magad sem.
Lelkem tudja, hogy szíved nem érzi még ezt.
Ki szívével szeret, ki pedig testével, elméjével.
Mondanám néked az igazságot, de felesleges.
Az igazságot csak magunktól fejthetjük meg.
Mások szava hasztalan, hisz csak saját szívünkben ébredhet igaz érzelem.
Talán majd te is ráébredsz egyszer kedvesem.
És érezni fogod, mit én súgnék most te neked.
Nem tudom meg tudlak-e várni ezen életben. Oly nehéz ez én nekem.
Siettetnélek, de nem lehet. Így hát hagylak csendesen. És szenvedek.

Ha nehéz élni, meghalni is az lesz! 

VALAMI ELLEN ÉS NEM PEDIG VALAMI MELLETT KÜZDENI, TELJES KUDARC!

Újabb mérföldkő

Kedves lágy szellő, mely a réten ás suhan.

Finom kis sugallat, mely fejemben kerekít szélvihart.

Bolondos gondolat, mit el kéne felednem, 

Hamar túl lennék rajtad én, bárcsak kiengedném.

Tudom a fájó szót,  tudom a szélvihart,

tudom a sebes szélt, de mégis itt maradt.

Kell-e ez nekem, magamtól kérdem én.

Hisz oly sokat cipeltem, s csak fájdalom, mi megmaradt.

Sebes szél, ki gondolatnál is gyorsabban szárnyalsz, 

hozz nekem vigaszt, és akkor lelkem majd megnyughat.

Kikeleti tavasszal életem felbolygat,

de kellemes napsugár, mi én nékem most vigaszt ad.

Maradok csendben én, hogy gondolat' meghalljam,

Szívemnek legmélyén szunnyadt, most felhozom. 

Kiteszem te eléd, pőrén és csupaszon,

Tálcán, mit kínálok, tőlem azt elfogadd.

Kérlek, hogy simogass, ne bánts, csak simogass.

Szavakkal gyere be hozzám, s tárd ki a szívemet.

Aztán maradj ott mindig,

mert magányos szívemre csak te hozhatsz enyhülést.

Viruló, viruló tavaszi napsugár, 

hozd vissza én nékem, mit oly régen vágyom már!

A PROBLÉMÁK ELŐL NEM ÉRDEMES ELBÚJNI, ÚGYIS ÚJRA MEGTALÁLNAK!